A múlt

A Cilike sorozat a múlt század végén játszódik és az egyik részben szó van a cselédről is.
Erről jutott eszembe hogy tulajdonképpen alig tudok valamit a dédiimről.
Anno ugye kevés volt a fénykép és a dokumentációs lehetőség.
Most igazából jóval nagyobb az esély arra hogy minket majd valamelyik elektonikus zsebből elővarázsolnak száz év múlva, -akár ezt a blogot is - mutogatni az üköknek hogy is éltük az életünket a huszonegyedik század elején.
Hiányérzetem van most és azt érzem azonnal fel kell hívnom a nagyszüleimet hogy szendjenek össze annyi információt és emléket a felmenőinkről amennyit csak tudnak. Én meg leírom. Érzéseket és gondolatokat így már úgysem fogok majd kapni tőlük ezeket csak sejteni tudom.

Anyai dédnagymamám, az anyai nagymamán anyukáját nagyon szerettem. Ő volt az első trafikos. Tulajdonképpen annyit tudok róla amire emlékszem: fekete apró mintás otthonka, kockás kosár, apró sovány termet és állandó kedves mosoly, sugárzó szeretet. Emlékszem a házára is: jobbra a fürdő, balra szoba,szemben a konyha és egy másik szoba. Látom ahogy áll a konyhában, hatalmas gyúródeszkán levestésztát vág fel hajszál vékonyra. Mióta ő nincs nem ettem ilyen tésztát. Mármint házit, csak boltit.
Aztán a házát lebontották és a helyén épülő új házban kapott egy kis otthont. Szobát, konyhát, fürdőt. Szerette? Biztosan, dédunokák vették körül.
Emlékszem a félholdas sütijére, a hangjára, a kendőjére... és most mindjárt bőgök.
Sokat gondolok rá mostanában, nem tudom miért.
Végtelen nyugalom volt és végtelen jóindulat, végtelen türelem és a sors által tanított alázat kísérte minden tettét. Hallomásból tudom hogy úgy adták férjhez. Vagyis nem ő választott. Szépséges volt fiatalon és öregen is.
A dédipapa sokkal öregebb volt. Megszületett a nagyanyám, aztán a háború szétszabdalta a családokat. Megszületett a mama öccse is Józsi, de a dédipapa már újra a fronton volt és nem is látthatta meg soha a fiát.
Dédi egyedül maradt, két gyerekkel, a háborúban és az utána következő nyomorban.
Dolgozott. Pesten volt cseléd. Ott sokat bántották. Sokat járt kapálni, szoptatós dajka is volt. De volt - e szerelmes? Milyen fájdalmakat okozott neki a háború? Volt- e boldog igazán? Mikor született egyátalán? Sajnos csak azt tudom mikor halt meg. Úgy mondják eljött érte a fia, aki fiatalon már jóval őelőtte elment. Szeretnék hinni ebben.
Szeretnék hinni abban is hogy itt van és vigyáz rám, nem is rám , a csajaimra.
Ha ezt biztosan tudhatnám fele annyit aggódnék értük.

A másik dédiről még kevesebbet tudok. A nagypapám anyukájaról. Ő igazi kis öreg volt, nyáron is csizmában és sok szoknyában. Legalább kilencet hordott mindig. Felül szogorúan feketét. Hatalmas távolságokat tudott megtenni gyalog még nagyon öregen is. Szép volt az arca, ránctalan. Akkor láttam utolján mikor elutaztam Hamburgba. A temetése napján tudtam meg hogy meghalt. Olyan más volt a papa hangja aznap a telefonban, nem akarták megmondani nekem a rossz hírt hogy ne szomorkodjam egyedül messze az otthonomtól. De valahogy tudtam hogy történt valami, valami rossz.
Viszont a sírás nem ment, arra emlékszem. Sosem sirattam meg. Valahogy "kimaradt" nekem a halála. Számomra még mindig ott van a kis szobájaba, két magas ággyal. Merthogy az volt neki, paplanokból majd a plafonig felépített toronyból készült, régi ágytakaróval fedett ágyak. Megvetve mindig a férjének is mintha mindig hazavárná. Aki ugyan hazatért a háborúból, de annak következményeit mégsem élte túl.
Sokat nevettünk rajta, nagyot hallott és ebből sok kedves történet kerekedet.
Emlékszem mikulásra nekem a dédunokának kis mikulást hozott, anyunak meg nagyot. Mert anyu az unokája és a nagyobb is. Neki több jár. Így magyarázta.

Ismeret az üknagyanyámat is. A papám mamáját. Ő 1890-ben született. Egyszer láttam a személyi igazolványát. Valahogy megmaradt az évszám. 96 évesen halt meg. Azt mondják korát megelőzte. Nagyon értelmes volt. Mindig vidám pedig megélt ket háborút, meghogy meghalt a lánya, a Teri. Megázott terhesen a földeken. Úgy halt meg, pocakosan. Zabi gyereke volt. Bántották miatta de az ükanyám mindig megvétte.
Egyszer eltört a Teri jópár cserépkancsót. Mondták az üknek verje meg értük.
Ő azt mondta, eszébe sincs, korsója lehet ezer, de lánya csak egy van. Rá egy évre el is vesztette. Tán soha bem dolgozta fel a halálát. Nagyon gyerek voltam még, mégis emlékszem rá ahogy könnyekkel a szemében mesélte: ha kicsivel előbb ér be a szobába a forralt tejjel, akkor nem halt volna meg az ő lánya. Magát okolta szegény. Ilyen hosszú életen át.
Anyumra rengeteget vigyázott, a hátán horta nehogy elfrádadjon.

Apai oldalról egy dédire emlékszem. Menci mamára, Fertődön laktak, a kastélyban dolgozott és ő sütötte világ legfinomabb húsát. Apró volt, nagy strummával. Talán neki is köszönhetem hogy megszülettem,de ezt majd máskor.
Vicces történet. Majd leközelebb leírom.
Apai nagyapám anyukája állítólag 18 gyereket szült.

A papákról még kevesebbet tudok. Nem ismertem őket. A háború tőlünk, a mi nemzedékünktől is sokat elvett.

De mi van a többiekkel? A dédik szüleivel? Még a nevüket sem tudom.
Van minek után járni.