2012. október 4., csütörtök

Az ikrek története

Szeretettel átszőtt érzések két elvesztett vágyódás után.

Ezt a bejegyzést nem fogom sem ellenőrizni, sem visszaolvasni.

2006.10.15.

Életemben aznap éreztem először és remélem hogy utoljára hogy milyen az amikor az ember végképp feladja a harcot, amikor már reménye sincs.

El kellett engedni őket. Ez volt a helyes.
Még ma sem vagyok ebben biztos, csak nyugtatom magam.

A Lili első szülinapja körül jött a gondolat, kéne egy tesó. Most. Ne legyen túl nagy a korkülömbség. Csak egy gondolat volt, de a következő hónapban máris realizálódott.
Június eleje volt. A napra nem emlékszem.
Az Isti az ágyon feküdt. Délután volt. Lili aludt. Remegett a kezem amikor a tesztcsíkot a pisibe mártottam. Azonnal erős pozitív lett.
- Terhes vagyok!- mondtam. Néztünk egymásra, még nem fogtuk fel.

Nagyon rosszul voltam szinte egyből a teszt után. Hányinger, gyengeség.
Nagyon megviselt. Furcsa volt. Én már akkor el keztem mondogatni, ők bizony ketten vannak. Éreztem. Mindenki csak legyintett.

Kilenc hetesen voltam orvosnál. Ő nem tudta tapintásból eldönteni a korát, hiába mondtam meg még a napot is amikor megfogantak.
Elküldött ultra hangra.
A nagyszüleim álterhességre gyanakodtak, merthogy szoptatás mellett nem lehet teherbe esni. De lehet.

Az ultrahangon rengetegen voltak. A Lili elaludt az Isti karjában ezért egyedül mentem be.
Izgultam. Vártam.
- Tudja hogy ketten vannak???- kérdezte a szonográfus.
Jól éreztem. Kaptam fotót is. Ott voltak két pici embrió. Már megvoltak a kezecskéik és a lábacskáik.
Diadalmasan rohantam ki a rendelőből az Istihez.
Orra alá dugtam a képet: IKREK!

Boldogan és nagyon büszkén újságoltuk el minden családtagunknak a nagy hírt. GyerekEINK lesznek!!
Engem megrészegített a dupla áldás ténye kissé meg is ijedtem a feladattól. Két mini meg egy pici.
De az örömünk az végtelen volt.

Nagyon sokat voltam rosszul. Rengeteget hánytam. Szinte semmit nem tudtam megenni. Ezért már savat hánytam, az felmarta a nyelőcsövemet ezért aztán hánytam vért is.
Legyengültem. Nem tudtam ellátni a Lilit. Egyik napról a másikra kellett abba hagyni a szoptatást. Szó szerint. Sajnáltam a Lilit érte, 15 hónapos volt. Ekkor kapott cumisüveget.
Nagyszüleimhez mentünk pár hétre hisz Isti és anyu is dolgoztak.
Éjszakákat nem aludtam, papám virrasztott velem sokat. Semmit nem tudtam megenni. A végén már csak ülve tudtam pihenni, kicsit aludni.
Folyamatosan, rettenetesen rosszul voltam.
Azt mondták az okosok, ez van, dupla a hcg hormon, majd félidőtől jobb lesz.

Nagyon fáj még ma is hogy a Lilinek akkor nem tudtam az anyja lenni. Nagyon hálás vagyok a nagyszüleimnek hogy szeretve, ölelve gondozták őt. Helyettem.

A 18. héten már kiszáradtam, infúziót kaptam a kórházban. Már itthon. Isti hazahozott, anyut kiírják majd mellém. Ez volt a terv.
A 18. héten mondták először hogy rengeteg a magzatvíz.
Még nem vettem komolyan.
Aztán hetente nézték.
A hasam óriás volt. A 20. héten. Nagyobb mint a Lilinél a szülés előtt egy nappal.
Alig kaptam levegőt. Nyomott a víz.
Mentek a vizsgálatok. Minden normálisnak tűnt, a babák pedig egészségesnek.

Egyre nehezebb volt. Picit megrövidült a méhszáj. De zárt maradt.
BÍztam, bíztattam őket, néha éreztem csak magzat mozgást, de tudtam hogy ott vannak. Sokat bátorítottam magam és a magzataim. Néha éreztem csak hogy baj lesz. Soha nem akartam semmit annyira, mint akkor és ott őket megtartani. Legalább még 12 hétig.

Aztán azon a bizonyos napon 2006.10.15-én reggel elment a nyákdugó. Elfolydogált. Vasárnap volt. Hívtuk az orvosom. Isti elvitte a Lilit otthonról a nagyihoz. Mikor hazajött, nekem már feszült a hasam.
Feküdtem az ágyon, és kimondtam neki:
- Vége van!
- Minek?
- Ennek a terhességnek.

Hófehér volt az arca. Nem is beszélgettünk a kórházig. Én izgultam hogy ne a kocsiban szülessenek meg.
Az orvosomnak is ezt mondtam, együtt mentünk fel a lifttel:
- Vége van.
Nem válaszolt, de rá volt írva az arcára hogy ő is így gondolja.

Míg kezet mosott az orvos egy nővér volt velem, akkor már sírtam:
- Olyan picik még!
Ultra hangot nem engedélyezett az orosom.Nem akarta hogy lássam őket.
Aztán behívta az Istit.
Sóhajtott és nagyon halkan elmondta:
Megindult a szülés. Tud segiteni hogy gyorsabban menjen, de tud adni gyógyszert hogy pár napig még maradjanak, mert a 24. Héttől már koraszülöttnek számítanak. Én 22+ 3 voltam.

Összenéztünk a szerelmemmel, és a pillantásaink valahogy szavak nélkül is értették egymást. Pedig nem szólaltunk meg. De tudtam hogy ő is ezt akarja:
- Semmi nem kell, majd eldönti a természet.

A természet hamar döntött. Jöttek a fájások. Aztán egyszercsak megrepedt a burok és zúdult a rengeteg víz és még valami, egy baba.
Éreztem ahogy átcsúszott a szülőcsatornán. Nem fájt.
Aztán jöttek a szülésznők. Már nem volt idő szülőszobára menni, a kórteremben szültem. Hívták az orvosom.
Rengeteg volt a magzatvíz. Kristálytiszta.
Két szülésznő is velem volt, nem láttam semmit, csak a hogy kapkodnak. Ömlött belőlem a vér, leválta lepény.
És akkor én ott igenis hallottam egy kis nyekkenést, igenis éreztem egy apró test érintését a combomon.Vesetálba tették és letakarták. Nem néztem meg. Istinek sem engedtem. Ezt nagyon bánom. Magunkat óvtam, pedig járt volna neki a búcsú. Ezt soha nem fogom tudni feldolgozni. Nem búcsúztam el tőlük.

A másik baba bennt maradt, rátekeredett a burok, a víztől kinyúlt burok. A vizet nyolc literre saccolták. A lepény levált. Úgy vergődött bennem, tényleg úgy mint egy partra vetett hal. Éreztem a haláltusáját.
Aztán rohantak velem a műtőbe. Puszira sem volt idő. Elaltattak. Kivették a másik babámat. Rengeteg vért vesztettem. Utólag mondta az orvos, félő volt hogy én is ott maradok.

Anyu azt mondta, míg vártak a műtő előtt, az Istit nézte. Soha nem látott még embert olyan ijedtek. Én tudom ő még remélt, talán a másik babát megmentik.
Anyu a falnak dőlve zokogott. Ezt meg az Isti mesélte.

Pár napig voltam akkor kórházban. Olyan embereket láttam akkor sírni, akiket még soha, azelőtt se és azután sem. Az öcsém, a nagypapám.
Én nem sírtam. Üres voltam.

Amikor haza engedtek a kórházból akkor tudatosult bennem hogy ennek nem így kéne lennie, most két gyerekkel kéne, boldogan hazamennünk.

Nehezen jöttem helyre. Testileg, lelkileg. Minden bánatom az Istin csattant sokáig, ő meg kitartott. Nagyon hálás vagyok neki ezért is.

Nem tudjuk a nemüket. Nem tudjuk az okot. Ritkán beszélünk róluk.

Nehezem szántam rá magam a Lénás terhességre. Isti nagyon akarta őt.
Minden nap meg kellene neki köszönnöm hogy kitartott ezért a csodás gyerekért.
A terhességet végig rettegtem. Nem éltem át, nem éltem meg a terhesség csodáját.Ideges voltam, sértődős és folyton rossz kedvű, olykor kibírhatatlan.
Az első uh-n, egy dolog nagyon fontos volt. Egy baba legyen.
A 20. heti uh lelet legszebb mondata ez volt: " a magzatvíz mennyisége átlagos".
A 23. Héten nem lehetett hozzám szólni.
A 36. Héten kezdtem megnyugodni és hinni hogy sikerül.
A szülés után megkérdztem az Istit él- e a baba.

Most már elhiszem hogy miénk a Léna.

De ha megkérdezik tőlem hányadik gyerek, ezt mondom:
- A második.
Közben meg ezt gondolom:
A NEGYEDIK.

Mert nekünk négy gyermekünk van.

9 megjegyzés:

  1. Végig ordítottam, tisztelem a kitartásodat. Talán most már átérzem azt is,hogy amikor a keresztanyukámnak 16 hetesen magzatvíz vétel után megindul a szülése, hogy milyen érzés lehetett. Ő sosem beszélt róla, sőt azóta is csak 2 mondatot. Ugyanannyi idősek lennének a gyerekeink.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, kedves vagy. Keresztanyádnak annyit tudnék mondani egy egészséges megszületett baba a gyógyír. Legalábbis nekünk az volt.

      Törlés
  2. Ez annyira nagyon szép volt ... bár ez nagyon morbid így, de ahogy leírtad sírtam, sajnáltalak és azt az alázatot, ahogy viseltettél ... nagyon-nagyon felnézek rád! Le a kalappal előtted! A haláltusánál őrjöngtem magamban ... szörnyű ez ...
    Mi két babát vesztettünk és ez az elbúcsúzás meg nem történte nagyon fájdalmas dolog, mégis úgy érzem, hogy a sors akarta így. A nagymamám a kezeim között ment el ... Ahogy mondani szoktam ... valamiért mi a nehezbb utat kaptuk. Ha a 2 babánk volt ára Dorkának, akkor "jó", hiszen nála jobbat soha éltemben nem kaphattam volna. Amikor megtörtént a két vetélés, azt hittem belepusztulok, nincs tovább, mégis feláll az ember és megy, csinálja, mert nem adhatjuk fel. Neked is ott volt Lili, a férjed, a szeretetük, a családod.
    Nem szabad bánni semmit, mert ennek így kellett történnie.
    Mi a két babát úgy búcsúztattuk el, hogy Krisszel csináltunk egy estét, ami a rövid kis pocakéletük napjairól szóltak, vacsorátzunk egyet.
    Én tudom, mert éreztem, hogy amikor Dorkát kihoztuk a szülészetről, az a két kis lélek jött velünk és azóta is vigyáznak rá! Másrészt ott is hagytuk őket, az emléküket és már csak a jóra emlékszünk és a fájdalom, az elvesztés fájdalma elhalványul idővel. Ismerem a tehetetlenség érzését, amikor zajlanak az események, nincs út, menni kell azon, amit kiszabnak és nem tudsz mit csinálni. Nem szabad azon gondolkozni, mi lett volna ... ha ... jól döntöttetek.
    Léna születése életetek egyik legnagyobb ajándéka. Annak kell örülni, amink van, megbecsülni, vigyázni rá, szereti őket, óvni és minden körülmények között helytállni melletük.
    Kettő elment, kettő van helyette, a világ legboldogabb édesanyja vagy és ez így jó!
    Amikor megkérdezik tőlem, tőlünk, hányadik gyerek Dorka, valahogy autómatikusan kijön belőlünk, hogy a harmadik, aki memaradt, aki minket választott ...
    Nagy-nagy ölelés nektek:Liz

    VálaszTörlés
  3. ... és még egy kis szösszenet: amikor azt mondták, hogy szelektál a természet és ezért volt a két vesztés, dührohamot kaptam majdnem, hogy a kurva annyát a természetnek ... ez nem igaz, miért mondják ... és tudod utólag a boncolás során beigazolódott, hogy az egyik baba Down-kóros volt, a másikra nem derült fény ... Liz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mar beletörődtem. Elfelejteni nem fogom. Azt mondta valaki,hogy néha jobb valamit elveszíteni.
      Hát Liz, sajnálom hogy Veletek is megtörtént. De szép ahogy felfogod! Most már én is tudok így gondolkozni, örülni a csajaimnak.

      Törlés
  4. Istenem....csak folynak a könnyeim, annyira átérzem - pedig velem nem történt ilyen. Sajnálom, hogy ezt meg kellett élnetek! :((( (Dóri - Kicsipacás)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne is történjen soha soha!
      Puszi Nektek!

      Törlés
  5. Nemigen vannak szavaim, csak a könnyim folytak nekem is...Nem tudok okosat írni, közhelyet nem akarok, egyetértek az előttem szólókkal...S ölellek!

    VálaszTörlés
  6. Csak folynak a könnyeim és tolulnak el ismét az emlékeim, pedig hol vagyok én Hozzád... ÉdesIstenem... Nekem is két lánykám van, Dorka nővérkéje tavaly május 26-án lett angyalka 6 hetes korában. Őt azóta is látom minden nap minden percében Dorottya homlokán kis málnafoltként....Nap, mint nap eszembe jut és nem lesz könnyebb, pedig van, ki feledtesse. Minden tiszteletem a Tiéd és Istié. Ölellek Benneteket!!

    VálaszTörlés

Sikerült beállítanom a megjegyzés rovatot, így mostantól könnyebb lesz Megjegyzést írni.Ha nem tudtok bejelentkezni a névtelen elnevezésű profilt válasszátok! :-)