3 szem kockacukor

Nagyon érdekes hogy milyen apróságok tudnak hozzám közelebb hozni eseményeket.
Jelen esetben például a második világháborút, amit elsőként a suliba utáltam, mert nem láttam mást belőle mint azt a rengeteg évszámot amit be kellett magolni a sajnálatos esemény kapcsán.
Aztán a szívembe markolt amikor a gyerek nagyapám az emlékeit mesélte el, a borzalmas emlékeit abból az időből. A mama apja, a Don kanyarnál tűnt el, ma sem tudjuk mi lett vele, én állandóan kutatok a neten, jó lenne egy kicsiny nyom, jó lenne tudni mi történt vele, a mamának sokat jelentene. Már sokszor éreztem azt hogy közel vagyok a megoldáshoz a kutatásban, aztán a végén mindig kiderült mégsem a dédapámra leltem rá.
Egyik ilyen őrült internetes keresés során jutottam el a következő történethez:

A szigorú Sir Winston Leonard Spencer Churchillnek a háború alatt, mint minden nag vezetőnek, neki is volt egy földalatti titkos birodalma. Levegőtlen, kényelmetlen, nyomasztó helyiségekből álló irányító központ.
Mikor feltárták a sok titkot és fájdalmat rejtő helyiséget (2009- től, 2010- ig múzeumként üzemelt), találtak egy katona fiókjában három szem kockacukrot, a felesége adta neki.
Elképzeltem ezt a pár szem ésesítőt. Összetétele valószínűleg 100% szeretet. Merthogy Londonban azokban az időkben jegyre adták az alapvető élmiszert. A kockacukor minimum olyan drága lehetett mint most a libamáj, de főként nehezen beszerezhető volt.

Látom magam előtt az asszonyt. A nyirkos London bombázásban megsérült utcáin fázósan, apró léptekkel siet, testalkata törékeny, arca könnyáztatta. Egyik kezét a zsebében tartja, a másikkal vékony kabátját szotítja össze. Sötét van, közvilágítás nincs csak az eget átszelő, bajt hozó katonai repülőgépek villantanak olykor a szürkületbe. Az asszony kapkodva lélegzik, biztos helyen, otthona pincéjébe akar lenni mielőbb, kezét még akkor sem veszi ki a zsebéből, amikor megbotlik egy elhagyott játékbabába és hasra esik. Egy pillanatig belenéz a játék üres tekintetébe, megfogja a műanyag kis kezet és érzi egy másik, picin kéz simogatását rajta, mert a gyermekmancsok melegek, különlegesek, hatalmuk van és örök nyomot hagynak. Az érzés egy pillanatra fényt hoz, egy pillanatra legyőzi a háborút mert azt üzeni mindig van holnap és az élet mindig legyőzi a halált. De a fiatal nő nem merülhet bele a váratlanul jött boldogságba, neki küldetése van és mégjobban megszorítja a marka tartalmát. Feláll és most már rohan. Hideg vízű pocsolyába lép, cipőjét átjárja a hideg, de ő csak fut, kezével a zsebében. Aztán befordul végre egy kapualjba, lerohan a lépcsőn, ott várja a férje, a férfi akit szeret, a férfi akinek mennie kell dolgozni. Megölelik egymást, nem tudják lesz- e holnap. Aztán a nő kibontja az öklét és átnyújtja a férfinek a kincsét: vékony szalvétába csomagot három szem kockacukrot. Nézik egymást, a férfi nem kérdi meg honnét van, tudja milyen nehezen juthatott hozzá az asszony, talán száz inget is kimosott érte hideg vízben, lugos szappannal, attól olyan érdes a keze. Vissza akarja adni a cukrokat, legyen a feleségéé, de a nőnek nem kell, nagyon határozottan rázza a fejét. Nem, a cukor az emberé, teába, lent a bunkerbe, ahová nem jut be a fény, ahol a félelem az úr, ahol levegő sincs ott olyan jól eshet egy kis édes, meleg tea. Őt ez a gondolat viszi tovább, hogy a férjének lesz pár jó perce, édes teát fog inni.
A katona elmegy hát a muszájba, térképész, ül az iróasztalnál. Titkokat őríz, emberek sorsát rajzolja térképre,haditerveket vet papírra, parancsra. Érzi a súlyát. Mikor nagyon nehéz már a szíve kihúzza az íróasztalának fiókját, ellenőrzi a kockacukrokat. Napjában többször.
Nem teszi teába őket, nincs meleg víz a bunkerban. Meg sem eszi őket, csak nézni, tartogatja, még rosszabb időkre. Olykor kézbe vesz egy szem cukrot, gyengéden megszorítja és a feleségére gondol, olyankor szépnek látja a jövőt. A kis édes kockák pedig mosolyogva pihennek a fiók mélyén, látványukkal édesítenek....


Úgy képzelem, azért maradtak meg ezek a cukrok, mert véget ért a háború és nem kellett már a férfinak visszamennie a földalatti irodába. Azt remélem hogy a felesegével együtt nagyon sok édes teát ittak meg együtt egy hosszú életen át. (Egyébként eredetileg postán érkeztek a cukrok a bunkerba, de az én szívemnek fontos a napi ölelés.)

Mindenesetre ma megint határozottan felértékeltem a saját életemet.