Csak úgy elmesélem

- Te! Reggel ha alszom mindig nézzd ám meg hogy élek- e!
Furcsán nézz rám. Sejtem hogy milyen gondolatok járnak a fejében, nem tudja hogy viccelek- e, vagy komoly vagyok, tán gyerekesnek tart.
Folytatom hát én, válaszolván fel nem tett kérdésére:
- Miért, tán azt hiszed én halhatatlan vagyok?
Látom hogy megijed, mintha tényleg most jönne rá hogy az én mellkasomban is csak olyan szív dobog ami megállhat.
El akarom magyarázni neki:
- Ha éjjel én átálmodnék a megváltozhatatlanba és reggel Te nem veszed észre, akkor mi lesz egész nap a Kisbabával míg hazaértek?
Ekkor sem szólt, meg azóta sem beszéltünk erről.
Reggelente én felszokam kelni mikor elindulak a Nagylánnyal a hétköznapokba.
Két napja nagyon fáradt voltam, nem ébredtem meg a reggeli készülődés hangjaira.
Egyszercsak éreztem a leheletét az arcom felett, érzetem a simogató kezét.
Ellenőrzött. Lélegeztem és boldog voltam.