Gondolatok

Kaptam " kérdezős díjat", Dóritól és Szandrától. Nagyon köszönöm hogy gondoltatok rám.
A díjat, bocsánat, de nem adom tovább, tényleg bocsánat de még megmagyarázni sem tudom miért, egyszerűen így érzem. Bocsánat. Tényleg. Az előző díj jobban ment, ott tudtam a miérteket.

Két kérdést kaptam. Röviden válaszolok. Sokat gondolkoztam rajtuk. Aztán a végére kiderült hogy a két kérdésre ugyanaz a válasz.

1.
"Gyermekként álmodtam - avagy mire vágytál a leginkább kisgyermekként?"

Elváltak a szüleim, előtte sokat veszekedtek. Nem jártunk együtt nyaralni, kirándulni...sehová...
a végén nem néztünk együtt tévét, nem nevettünk együtt, én mindig arra vágytam hogy legyen anyukám és apukám akik jóban vannak egymással. Irigyeltem azokat az osztálytársaimat akiknek a szülei kézenfogva jártak.
Nekem nem teljesült ez az álmom.
Viszont felnőttként most megadatott hogy én egy harmónikus házasságban (küzdöttünk persz mi is egymással és egymásért) élhetek, ahol van apa, anya(én) és gyerekek.


2.
"Mi az amit jelenleg a legjobban elszeretnétek elérni? Mi az a cél?"

Azt szoktam mondani hogy nincs az a hatalom aminek megengedném hogy a gyerekeim ne családba nőljenek fel. Ez az örök és legfontosabb célom: apa, anya, gyerekek. Ha nem is mindig boldogan és gondtalanul, de egységben.

Pár gondolatom még lenne a kérdésektől függetlenül, megosztanám:

Csakis akkor lehet jó életünk (lehetünk boldogok) ha szüntelenül hálásak vagyunk azért, amink van.
Kell hogy értékeljük, vigyázzuk és tiszteljük azokat a dolgokat amik fontosak, nélkülözhetetlenek nekünk.
Semmit nem természetes, mindig pontosan azt bírtokoljuk amit megérdemlünk.

Igenis hiszek a jószerencsében. Hisz a minap a Lili egy kerékpár elé vágódott "csak" ki, nem egy autó elé, ami öt centire állt meg a fejétől...
Igenis hiszem hogy lehet pont ott és pont akkor lenni....

Vannak felettünk álló dolgok mint a betegség és most megint csak azt mondom, hogy hálás vagyok hogy jól vagyunk.

Töretlen hitem van abban hogy képes vagyok az életem nagy részét irányítani és hatalmas a bizodalmam abban hogy ami tőlem független rossz, az elkerül.
Szívesen végig aggódom az életemet csak soha ne történjen velünk tragédia.

Tudom hogy meg kell küzdenem a gyermekeim tiszteletéért és szeretetéért.
A férjeméért is. A szüleiméért is. A testvéreiméért is.
Mert azért mert valaki valakinek a közeli hozzátartozója nem jelenti azt hogy automatikusan szeretnie kell. Illetve nem csinálhatunk valakivel aztamit akarunk csupan a "vér jogán".
Tudom hogy így van csak néha elfelejtem.

Az anyaságom nem jogosít fel arra (és erre tudatosn készülök), hogy beleszóljak a gyerekeim felnőtt korába hogy az életüket éljem, vagy ami rosszabb az én életemet éltessem velük.
Az én feladatom a feltétel nélküli adás mert én akartam hogy megszülessenek és nem ők kérték hogy szüljem meg őket. Ugyanakkor hiszem ha szükségem lesz rá szívből adják majd ők is nekem a szeretetüket ( hisz már most) és törődésüket.

Meg kell tanulnom élvezni a napokat, mert elmúnak, tényleg elmúlnak és lehet hogy már leéltem az életem felét.

Hálás vagyok azért amim van. Minden nap.