Aki vidám ne olvassa el, nem akarom senki kedvét elrontani!
Ma nagyon elneteztem az időt és mindjárt leesik a káposzta a nyakamról.
Pedig valamit annyira akartam mesélni, leírni, kiírni magamból.
De mondom nincs agyam jelenleg. Mert a káposztának nem lehet.
Viszont találtam egy képet a fészbúkon és egyből jött hozzá pár gondolat és hála.
Amióta meghallottam a két kis ikerbaba balesetét és azt hogy ők már angyalkák lettek, nem alszom jól. Délutáni szunya alatt is csak hánykolódtam.
Akkorák voltak mint a Lénus. Nagyon megvisel, pedig nem ismertem őket.
Annyira rossz. Sajnálom őket és a szülőket is. Ma mikor sétálni indultunk is eszembe jutott,hogy szegények ők is csak sétálni indultak.....
Mennyi mindennek kellett összejönni ott és akkor abban a pillanatban, hogy megtörténjen a tragédia:
- pont akkor vakított a nap
- pont akkor kerülték ki az oszlopot
- pont akkor értek oda amikor az autó
- keskeny járda
-nem voltak bekötve (talán nagy volt még a biztonsági öv)
- pont ott és pont akkor
Szerencsétlenség.
Rövid időn belül másodszor érzek mérhetetlen hálát a feljebbvaló felé, legyen az bármi, ki miben hisz: Isten, Élet, Sors. Most, és amikor a kórházban voltunk. Hálás vagyok az egészséges gyerekekért.
A nagy kérdés pedig a következő:
Hányszor úszunk meg életünk során egy - egy balesetet,csak azért mert például, öt perccel később indulunk el otthonról?
Mit számít ha éjjel fel kelnek a babák?Ha csacsognak, ha elfárasztanak, ha nincs egy percünk magunkra mellettük?
De velünk vannak.
Mit számít ha nem vehetünk nagyobb lakást, autót, drága nyaralást?
De itt vagyunk egymásnak.
Bocs a lelkizésért!
Nem lesz több ilyen.Mindenkinek végtelen szerencsét kívánok!
Itt a kép, erről jutott az eszembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Sikerült beállítanom a megjegyzés rovatot, így mostantól könnyebb lesz Megjegyzést írni.Ha nem tudtok bejelentkezni a névtelen elnevezésű profilt válasszátok! :-)